9.-10. Fejezet

 

Kilencedik fejezet

Macy

 

Fordította: Maya

 

A fejem zúgott, a szívem fájt, felkaptam a telefonomat, és olyasmit tettem, amit csak ritkán szoktam. Beteget jelentettem a munkahelyemen.

Szükségem volt egy napra, hogy kiheverjem ezt. Hogy a pizsamámban henyéljek, hidratáljak, és megpróbáljam értelmezni, amit Nash mondott.

„Nem feküdtem le Beccával azon az éjszakán.”

„Azt láttad, amit látnod kellett.”

„Az egész jövődet el akartad dobni. Nem hagyhattam, hogy ezt tedd.”

Megkönnyebbülés. Valószínűleg ezt kellett volna éreznem, amikor Nash rám zúdította a vallomását.

Ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, dühös voltam.

Olyan dühös, hogy felforrósodott a bőröm.

A düh mögött kibaszott mély fájdalom húzódott. Olyan, ami csontig hatolt, és belül üresnek éreztem magam. Nem volt olyan pillanat, amikor ne cipeltem volna ezt a fájdalmas űrt.

És az mindennél rosszabb volt.

Az üresség.

Sosem múlt el.

Feneketlen volt.

Átmentem a poklon, és mindezt egyedül tettem.

Minden nap küzdöttem, hogy ne fulladjak meg a bűntudatom súlya alatt.

Akkoriban Nasht hibáztattam. Évekbe telt, mire végre túlléptem rajta.

A tegnap este ledobott bomba után újra őt hibáztattam. Talán ez nem volt igazságos, de leszartam, hogy mi volt az.

A fejem lüktetett a sok önelemzéstől, szóval kimentem a konyhába, hogy hozzak egy pohár vizet, és lenyeljek néhány ibuprofent. Zuhanyzás után összegömbölyödtem a kanapén, lehunytam a szemem, és elaludtam.

 

* * * *

 

Órákkal később arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón, és ez egyenesen a koponyámba hatolt. Bárki is volt az, biztos halálvágya volt, és én le akartam szúrni. Álmos szemekkel botorkáltam a kukucskálónyíláshoz.

Az utolsó ember, akit látni akartam állt az ajtó túloldalán.

Remek. Mi a francot keres itt?

– Menj innen, Nash!

– Kibaszottul kizárt. Egész éjjel itt állok, ha kell.

Tudtam, hogy nem hazudik.

Kevés választási lehetőségem volt, vettem egy mély lélegzetet, elfordítottam a kilincset, és kinyitottam az ajtót. – Mit keresel itt?

– Vacsorát hoztam neked – úgy lépett be, mintha joga lett volna hozzá.

– Hát persze. Gyere csak be, jó? – szarkazmus csöpögött a hangomból. Becsuktam az ajtót, és követtem őt.

Bármi is volt abban a táskában, isteni illata volt, és szombat reggel óta először éreztem, hogy éhes vagyok.

– Jó tudni, hogy néhány dolog sosem változik – vigyorgott rám, mielőtt a konyha felé indult.

– Ez meg mit akar jelenteni?

– Csak azt, hogy nyűgös vagy, amikor beteg vagy – letette a zacskót a pultra, és elkezdte kiüríteni.

Én dacosan keresztbe tettem a karjaimat. – A legtöbb ember az, nem?

– Azt hiszem, de te ezt egy egészen új szintre emelted.

Nem tévedett.

– Emlékszel, amikor kivették a manduládat?

Rá meredtem. – Jól van. Elmondtad, amit akartál.

Elővette az ételes dobozokat. – Hoztam neked sült csirkét és krumplipürét.

– Köszi – motyogtam. Tényleg éhes voltam. – Nem kellett volna ezt tenned.

– Tudom, de én meg akartam tenni.

A tekintete találkozott az enyémmel. Az érzelem, amit láttam, túl sok volt, és félre kellett pillantanom.

Kellemetlen érzés telepedett kettőnk közé a levegőben, és szükségem volt valamire, amit csinálhatok.

– Kérsz valamit inni? – kérdeztem, és a hűtő felé indultam.

– Majd én hozom. Menj, ülj le!

Tudtam, hogy próbál kedves lenni, de irritált, hogy a saját lakásomban parancsolgat nekem. Vagy hogy azt hitte, a tegnapi vallomása után azonnal visszatáncolhat, és úgy tehet, mintha mi sem történt volna.

– Tudok hozni magamnak egy italt, Nash. – A szekrényhez léptem, és kivettem két poharat. – Nincs szükségem arra, hogy gondoskodj rólam – hogy bizonyítsam a mondandómat, kinyitottam a hűtőt, kivettem a kancsó teát, és kitöltöttem az italainkat.

Amikor megfordultam, Nash rám nézett.

Bosszúság és szeretet találkozott a szemeiben, és enyhén megrázta a fejét.

– Soha nem fáradsz el, Mace?

A barátságos kérdés meglepett.

– Elfáradni miben?

– Hogy eltaszítod magadtól az embereket. Arra kényszeríteni magad, hogy senkire ne legyen túlságosan szükséged – közelebb lépett, és éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem.

– Mindig kemény voltál, makacs, és olyan átkozottul önfejű, de ez most más.

A szavai szíven ütöttek.

Mert ez más. Nem vagyok ugyanaz az ember.

– Néha az egyetlen ember, akire számíthatsz, az te magad vagy – mivel képtelen voltam a szemébe nézni, a padlót bámultam.

– Emellett vannak dolgok, amiket nem tudsz.

– Akkor mondd el! – sürgetett. – Itt állok előtted.

– Én... én nem tudom. Még nem.

– Utálom, hogy megbántottalak, pedig csak meg akartalak védeni.

Nash az állam alá téve az egyik ujját megdöntötte az arcom, de nem néztem rá.

– Nézz rám!

A tekintetem elmozdult, hogy találkozzon az övével.

– Látlak téged. Nem számít, mennyire próbálod elrejteni – a tekintete egyre intenzívebb lett, ahogy a szavai is. – Látlak – ismételte meg.

A legapróbb hang – épphogy csak egy nyöszörgés – hagyta el az ajkaimat.

– És hiányzol nekem. Annyira hiányzol, hogy fáj, és hangosan kimondani olyan kibaszott nevetségesen hangzik, mert épp itt vagy, de érinthetetlen vagy.

A szemében érzelmek vihara tombolt, és a szavai megtörtek. Túl sokáig burkolóztam olyan szorosan a saját fájdalmamba ahhoz, hogy észrevegyem az övét.

Nash volt a legjobb barátom, és amikor láttam a fájdalmat, ami oly tisztán egyértelműen bevésődött az arcába, az mélyen belém hatolt. A karjaim maguktól mozdultak, Nash felsőteste köré fonódtak, majd a mellkasára hajtottam a fejem és minden erőmmel átöleltem.

Azonnal átkarolt, szorosan tartva, mintha rettegett volna, hogy elengedem, mielőtt ő készen állna rá.

Ott álltunk a konyhámban, szótlanul ölelkezve, ami óráknak tűnt, amíg meg nem kordult a gyomrom.

Halk nevetés hagyta el az ajkait. – Ennünk kellene.

– Vigyük a nappaliba!

– Rendben.

Ő vitte az ételt, míg én felkaptam az italainkat, és elhelyezkedtünk a kanapén.

A műanyag villámmal beletúrtam a krumplipürébe. – Miért hazudtál nekem?

Nash letette az ételt a kisasztalra, és sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt: – Nem akartalak visszatartani. A világ egy karnyújtásnyira volt tőled. Minden, amit akartál, épp ott volt előtted.

– Nem minden – mondtam halkan.

– Akkoriban rosszul álltak a dolgok. Anya... – a hangja elhalkult. – Tudom, hogy volt némi sejtésed, de sokkal rosszabb volt, mint amit el tudtál volna képzelni, és soha nem engedtem, hogy lásd.

A gondolataim visszatértek a gyerekkorunkhoz. Mindig nálam vagy Tuckeréknél lógtunk, Nashnél szinte soha. Most már olyan tisztán láttam. Minden alkalommal, amikor Nash késett, vagy le kellett mondania a terveinket. Minden alkalommal, amikor együtt voltunk, és úgy tűnt, mintha ő millió mérfölddel távolabb lenne. Hogy mennyire eltaszított magától.

Nash úgy kicsavarta a testét, hogy a lába a földön nyugodott. Előrehajolt, alkarját a térdére támasztotta, és egyenesen előre bámult. – Anya egy kibaszott zűrzavar volt. Elitta a megtakarításainkat. Nem tudtam, milyen rosszul állnak a dolgok, amíg két héttel azután, hogy elmentél, meg nem találtam egy levelet a banktól, amiben az állt, hogy elárverezik a házat.

– Micsoda? – akadt el a lélegzetem. – Miért nem mondtad el nekem?

– Te tényleg nem érted, ugye? – hátranézett a válla fölött, és a szemei összeszűkültek. – Megpróbáltalak megmenteni. Azt akartam, hogy olyan életed legyen, amilyet megérdemelsz, és akkoriban ezt nem tudtam megadni neked. Kizárt dolog volt, hogy tétlenül nézzem, ahogy mindent eldobsz magadtól.

– Ez nem a te döntésed volt.

– Ahogy mondtam, túl makacs voltál ahhoz, hogy a nagyobb képet lásd – visszatelepedett a kanapéra, és rám szegezte a tekintetét, mintha kihívna engem, hogy ellent mondjak neki. – Nehezteltél volna rám.

– Itt tanulhattam volna – végighúztam a villám fogait a krumplin, és bekaptam egy újabb falatot. – Én csak téged akartalak. Soha nem nehezteltem volna rád.

– Talán akkor nem, de előbb-utóbb igen. Mindenesetre teljes munkaidőben a garázsban dolgoztam, és miután ott végeztem, részmunkaidőben a McDonald'sban. Összekapartam annyi pénzt, hogy beköltözzünk egy egyszobás lakásba a Fletcher's Trailer Parkban. Naphosszat dolgoztam, csak hogy égjen a villany és tető legyen a fejünk felett.

Fájt a szívem mindazért, amin keresztülment. – Annyira sajnálom. Fogalmam sem volt róla.

– Nem a te hibád – nyugtatott meg Nash.

Tudtam, hogy nem az, de ez nem akadályozott meg abban, hogy fájdalmat érezzek miatta.

– Az első hónapokban százszor is felvettem a telefont, hogy felhívjalak. A képernyőt bámultam és soha nem tárcsáztam.

Kifújtam a levegőt. A lelkem legmélyén azt kívántam, bárcsak hívott volna, mert akkor mindennél nagyobb szükségem volt rá. Nem akartam az okokra gondolni, ezért megkérdeztem: – Hogy van mostanában az anyukád?

– Jól. Legutóbb úgy hallottam, hogy megismerkedett valakivel, összeszedte magát, és leköltöztek Pompano Beachre. Évente párszor meglátogat, és telefonál, hogy megkérdezze, mi újság.

– És az apád?

– Annyit tudok róla, mint te.

– Úgy sajnálom.

– Ne tedd! – hátra döntötte a fejét a kanapén, és oldalra fordította a nyakát, hogy rám nézzen. – Miért maradtál távol ilyen sokáig?

Nash súlyos kérdése kavargott a fejemben.

Itt az alkalom.

A lehetőség, hogy elmondjam neki az igazat.

Nem ő volt az egyetlen, aki hazudott.

Egy elhallgatott hazugság is hazugság.

Idő. Több időre volt szükségem.

Nem mondhattam el neki a teljes igazságot. Ehelyett csak egy részét adtam meg neki. – Túl nehéz volt. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy összetörtél.

– Olyan kibaszottul sajnálom, Mace.

– Tudom. Csak az igazamat mondom neked – legszívesebben visszaszívtam volna a szavakat a számba.

– A tőlem telhető legjobb módon próbáltalak szeretni, és akkoriban ez azt jelentette, hogy el kellett engedjelek.

Most már rájöttem erre, de ettől még nem fájt kevésbé.

– Tudom – az ételtárolójára mutattam.

– Enned kellene. Kezd kihűlni.

Ettünk, és amikor végeztünk, Nash kidobta a szemetet, és visszament a nappaliba.

Közelebb ült hozzám, és kinyújtotta a karját. – Gyere ide!

Gondolkodás nélkül kinyújtóztam, hogy áthidaljam a köztünk lévő távolságot, odahajoltam hozzá, és a fejemet a mellkasára támasztottam.

Nash egy csókot dobott a fejem tetejére, és a kanapé karfáján lévő távirányítóért nyúlt. Aztán bekapcsolta a tévét.

Eltelt pár perc, és a szemeim elkezdtek lecsukódni.

– Mace?

– Hmm?

– Mindjárt elalszol. Akarod, hogy elmenjek?

Régen volt már, hogy valaki átölelt, és Nash nem akárki volt. Jó érzés volt a karjaiban lenni. Az illata megnyugtatott. A szívverésének hangja a fülem alatt békét hozott. Szükségünk volt erre – hogy együtt töltsünk egy kis időt, hogy elkezdhessünk gyógyulni.

Még csak gondolkodnom sem kellett a kérdésén. – Nem. Maradj!

Elhelyezkedtem, hogy Nash ölében feküdjek.

A keze a hajamhoz vándorolt, és az ujjai elkezdtek könnyedén végigsiklani rajta. A gyengéd gesztus csodálatos érzés volt, és pillanatok alatt átadtam magam az álomnak.

Tízedik fejezet

Nash

 

Fordította: Maya

 

Még jóval azután is Macy haját simogattam az ujjaimmal, hogy elaludt. Ahogy végigsiklottak az ujjaim a tüzes szálain, a samponja illata minden alkalommal megcsapta az orromat. Az illat a tengerpartra emlékeztetett, mint a kókusz és a napsütés. Olyan régóta nem tudtam már így megérinteni, és a kezem rajta olyan átkozottul jó érzés volt.

Nem volt olyan időszak, amire emlékeztem volna, amikor ne lettem volna szerelmes Macy Caldwellbe. Pontosan meg tudtam határozni azt a napot, amikor rájöttem, hogy feleségül akarom venni. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az emlék visszarántson az időben.

Horgászni mentünk le a patakhoz. Leültem mellé a stégre, megragadtam a horgászbotját, és elkezdtem a horgára akasztani a csalit.

Összefonta a karját a mellkasán. – Nash Masters, mit képzelsz, mit csinálsz?

– Szerinted mit csinálok, Macy Caldwell? – a teljes nevét használtam, ahogy ő is az enyémet.

– Úgy néz ki, mintha feltennéd a csalimat – fújtatott.

Tudtam, hogy mérges, mert az arca majdnem olyan vörös lett, mint a haja, és elharapta a szavak végét.

– Elképesztő észrevétel – vágtam vissza, és büszke voltam, hogy a múlt heti szójegyzékem egyik szavát használtam. Néha csak azért tettem dolgokat, hogy felbosszantsam őt.

Felállt, egyik kezét a csípőjére tette, a másiknak pedig az egyik ujjával rám mutatott. – Átkozottul jól tudod, hogy hatéves korunk óta én akasztom fel a saját horgomra a kukacot. Nincs szükségem egy bűzlő fiúra, aki megteszi helyettem.

Felálltam. – Nos, tessék – odalöktem neki a botot.

– Bocsáss meg, hogy kedves vagyok.

Elvette tőlem. – Megbocsátok.

– Tudod mit, Macy? – felkaptam a horgászbotomat a földről.

– Mit?

Tettem néhány lépést oldalra, és egy csuklómozdulattal bedobtam a zsinóromat a vízbe. – Egy nap feleségül foglak venni.

– Ó, igen? – behajította a saját zsinórját.

Pimasz hangon azt mondta: – Nem, ha hamarabb megházasodok.

Mosoly húzódott a szám sarkára.

Egy gyermekkornyi közös emlékünk volt, de én egy teljes életet akartam. Aztán újra, mert egy élet, amit Macy szeretetével töltöttem, sosem lett volna elég. Annyi mindent el akartam mondani neki. Például, hogy minden egyes kibaszott nap azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét. Helyrehozhatnám, amit elrontottam. Mivel semmi esély nem volt rá, hogy ez megtörténik, a legtöbb, amit remélhettem, hogy megbocsátja annak a fiúnak a tetteit, aki valaha voltam, és beleszeret abba a férfiba, akivé váltam.