39.-40.-41. Fejezet

 

Harminckilencedik fejezet

Nash

 

Fordította: Maya

 

Napjainkban

 

Macy arca hamuszínűvé vált, ahogy odabotorkált egy székhez, és leült.

Leguggoltam elé és a kezéért nyúltam. – Bee, nem váltottam be a csekket. A távozásod utáni napon máglyára dobtam.

Macy olyan sokáig hallgatott; nem voltam biztos benne, hogy meghallotta-e, amit mondtam.

– Baxter? Miről beszél? – kérdezte Mrs. C.

– Sierra – figyelmeztette Baxter.

– Ne Sierrázz nekem! Ez igaz?

– Igen! Igaz. Egyikünknek tennie kellett valamit. Nekem nagyon jót tett.

Macy tekintete megtalálta az enyémet. – Mennyit? – kérdezte halkan.

– Tessék?

– Mennyit értem? – egyre hangosabban beszélt.

Megráztam a fejem. – Macy...

Hátralökte a széket, és felállt, én pedig majdnem seggre estem. – Mondd meg!

– Tízezer – vallottam be, miközben felálltam.

– Tízezer dollár? Tényleg, apa? – Macy keresztbe fonta a karjait, és az apjára nézett. – Meg kell mondjam, egy kicsit megsértődtem – felém fordult, a tekintete már nem volt olyan kemény. – Nash, menned kellene.

– Nem is tudnék jobban egyetérteni – vágott közbe Baxter.

Nem törődtem vele, és Macy elé álltam. A hüvelykujjammal végigsiklottam az arcán, az álla alá akasztottam, az enyémre emelve a tekintetét. – Mondtam, hogy nem vettem el apád pénzét.

– És én hiszek neked, de el kellett volna mondanod. Nem csinálhatom veled ezt, itt nem. Most azonnal beszélnem kell a szüleimmel. Egyedül.

– Rendben. – Elengedtem, de nem örültem neki. – Hogy fogsz hazajutni?

Sierra a lánya mellé állt. – Gondoskodom róla, hogy biztonságban hazaérjen.

Megfogtam Macy arcát, és gyengéden megcsókoltam az ajkát. – Bee...

– Kérlek, csak menj el! Majd később beszélünk.

Kiléptem a szobából, és Sierra utánam sietett. Amikor az ajtóhoz értem, a karomra tette a kezét, hogy megállítson.

– Nash, annyira sajnálom. Baxtert. A csekket. Nem tudtam – motyogta.

– Semmi baj, Mrs. C. Már nem számít.

Elfordítottam a kilincset, és átléptem a küszöböt. Aztán visszafordultam Macy anyjához.

– Szeretem a lányát.

– Tudom.

– Viszlát később, Mrs. C.

– Vezess óvatosan! – intett nekem, és becsukta az ajtót.

Beültem a kocsimba, és Macyhez hajtottam.

Negyvenedik fejezet

Macy

 

Fordította: Maya

 

Hitetlenkedve bámultam apára.

– Még gyerek voltál, Macy. Nem hallgattál az észérvekre. Valamit tenni kellett.

– Szóval megpróbáltad megvásárolni? Milyen shakespeare-i tőled.

– Ne beszélj velem ilyen hangnemben, ifjú hölgy!

Soha életemben nem akartam még ennyire forgatni a szemem.

– Nem váltotta be a csekket, ugye? – tudtam, hogy nem. Teljes szívemből hittem Nashnek. Csak hallani akartam, hogy az apám mondja ki.

– Nem értem, hogy ez mit számít.

A düh úgy kaparászta fel magát a torkomon, mint egy ketrecbe zárt vadállat, amely kiszabadul a fogságából. – Válaszolj!

– Nem, nem tette. De ez nem változtat semmin – késként suhintott a kezével a levegőben. Anya belépett a szobába, arcára írva az együttérzés és a bűntudat.

– Mi lenne, ha mindannyian vennénk egy nagy levegőt, és megpróbálnánk megnyugodni?

A szavai süket fülekre találtak.

– Szeretem őt, apa.

– A szerelem nem tesz ételt az asztalra.

– Igazad van, de a kemény munka igen.

– Ő egy szerelő, az isten szerelmére – lehúzta a maradék bourbont, és a szoba sarkában álló italoskocsihoz ment.

Hátat fordítva nekem, megtöltötte a poharát.

– Ne becsméreld őt! Ha elfelejtetted volna, a legjobb barátod egy bárban dolgozik – vágtam vissza. – Az nem éppen egy értelmiségi munka.

– Igazad van. Mack nagybátyád a bár tulajdonosa. Üzleti diplomája van, és ő írja alá a fizetéseket. – Odavitte az italát a székéhez, és helyet foglalt.

– Hallod magad? Van fogalmad róla, ez milyen nevetségesen hangzik? Úgy csinálsz, mintha Nash egy koldus lenne. Jobban kellene foglalkoznod azzal, hogyan bánik velem, mint azzal, hogy hatszámjegyű fizetést kap-e vagy sem. Nem hiszem el, hogy megpróbáltad lefizetni.

Anya helyet foglalt apa mellett. – Macy, ülj le! Beszéljük meg ezt racionálisan! Biztos vagyok benne, hogy van rá magyarázat.

Kibaszottul viccel velem?

Apa ujjával egy üres székre mutatott. – Hallgass anyádra!

– Inkább állok. Köszönöm – keresztbe fontam a karjaimat, gondolatban visszaszámoltam tíztől, és mély levegőt vettem.

Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy nyugodt maradjon a hangom, miközben apámra szegeztem a tekintetem. – Huszonnyolc éves vagyok. Gondoskodom magamról, és magam fizetem a számláimat. Ellentétben azzal, amit gondolsz, neked nincs beleszólásod abba, hogyan élem az életemet. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Nash ma este idejöjjön, és megkérje tőled a kezemet. Tiszteletből tette. De ne érts félre, ez nem a te döntésed. Hanem az enyém, és csakis az enyém. Ne akard, hogy választanom kelljen közted és Nash között, apa. Mert Nash minden egyes alkalommal győzni fog.

Apa a kiürült poharába bámulva csendben maradt.

Talán kevesebbet kellene aggódnia miattam, és egy kicsit többet az ivási szokásai miatt.

Anya felé fordítottam a figyelmemet. – Hozom a táskámat a konyhából. A kocsiban megvárlak.

Épp csak átmentem az előtérbe, de még mindig hallótávolságon belül voltam.

– Baxter, ezt meg fogod oldani! Rendbe fogod hozni! Kizárt, hogy elveszítsem a lányunkat, mert nem tudod kivenni az ítélkező fejedet a nagyképű seggedből.

A szavai lesokkoltak. Soha nem hallottam, hogy így beszélt volna apával. Majdnem sarkon fordultam, hogy adjak neki egy pacsit.

Nem sokkal később anyával a kocsijában ültünk, és a házam felé tartottunk.

Az útról az arcomra pillantott. – Majd én elintézem az apádat. Ne aggódj! Majd meggondolja magát.

Egyenesen előre bámultam. – Remélem, igazad van.

Ezután egyikünk sem beszélt sokat.

Amikor megálltunk, meglepődve láttam, hogy Nash autója a kocsifelhajtón parkol. Tudhattam volna, hogy itt lesz.

Odahajoltam, hogy megöleljem anyámat.

– Szeretlek, Macy.

– Én is szeretlek, anya. Hívj fel, ha minden rendeződik – mondtam neki, miközben kinyitottam a kocsi ajtaját.

– Úgy lesz – ígérte meg.

Intettem neki, ahogy elhajtott.

A mai este a legrosszabb módon volt szar, és bármennyire is haragudtam apára, még mindig szerettem őt. Reméltem, hogy meggondolja magát, mert amikor eljön a nap, hogy oltár elé álljak, azt akartam, hogy ott legyen.

Amint beléptem, a tekintetem megakadt Nashen.

Alig csukódott be az ajtó, máris bocsánatot kért: – Sajnálom. El kellett volna mondanom neked.

– Átkozottul igazad van, el kellett volna mondanod. Mi történt azzal, hogy nincs több titok?

– Semmi jó nem származott volna belőle.

Felsóhajtottam. – Meg kell tudnunk bízni egymásban.

– Kicsim, én ezt tudom. Csak meg akartalak védeni. Ha elmondtam volna, az csak ellentétet okozott volna közted és apád között.

– Megpróbált lefizetni téged! Miféle baromság ez?

– Eléggé el volt baszva, és nem gondoltam arra, hogy elfogadom a pénzt. Egy pillanatig sem.

– Hiszek neked.

Megmarkolta a tarkóját, és a plafonra pillantott, mielőtt leengedte volna a kezeit. – Minden, amit apád mondott nekem azon az éjszakán, igaz volt. Nem volt semmi olyan, amit ne mondtam volna magamnak már milliószor. Minden egyes alkalommal kudarcot vallottam, és nem akartalak cserbenhagyni téged. Bármilyen őrültségnek is hangzik, kiutat akartam adni neked. Még ha kényszerítenem kellett is. Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy majdnem tönkre kellett tennem téged, hogy hosszú távon megmentselek.

Lecsökkentettem a köztünk lévő távolságot. – Egy társra van szükségem, Nash. Nem egy megmentőre.

A karjaiba húzott, és az állát a fejemre támasztotta. – Mindig megpróbállak megmenteni, Bee. Akár akarod, akár nem.

– És te azt állítod, hogy én vagyok a makacs.

Halkan felkuncogott. – Bűnös vagyok.

– Ahogy apa bánt veled, és amiket mondott... ez megbocsáthatatlan. Te jó ember vagy, és ha ezt nem látja, akkor bolond.

– Csak adj neki időt, majd meggondolja magát.

– A viselkedésének semmi értelme. Nem mintha a szüleim rendkívül gazdagok lennének. Igen, jómódúak, de nem olyan sikeres, hogy ennyire kurvára követelőző legyen.

Leültünk a kanapéra, és én a sajátomba fogtam Nash kezét.

Lenéztem, és az összefonódott ujjainkat tanulmányoztam. – Soha nem beszéltem nekik Lucasról. Nem tudtam. – Éreztem a könnyek szúrását. – Csak elképzeltem, ahogy apám ezeket a szörnyű dolgokat mondja... dolgokat, amiket száz élet alatt sem tudnék megbocsátani neki.

Nash a karjába vett. – Bee, nem kell elmondanod nekik sem most, sem soha. Ez a te döntésed.

Az ingén lévő képzeletbeli szöszöket piszkáltam. – Nem tudom, merre tovább. Apám mindkettőnknek tartozik egy bocsánatkéréssel.

– Ahhoz le kellene nyelnie a büszkeségét.

– Igazad van. Valószínűleg előbb fulladna meg tőle.

– Ahogy mondtam, adj neki időt! Ígérem, hogy minden rendbe jön.

Csend telepedett közénk, és ő a hajam végével játszott.

Elnyomtam egy ásítást, és Nash gyomra megkordult.

Elfelejtettem, hogy nem vacsoráztunk. – Valószínűleg ennünk kellene.

– Elmehetek valamiért – ajánlotta fel.

– Nem szükséges. Van itt kaja. A minap munkából hazafelé menet megálltam a boltban.

– Rendben. Segítsek?

– Megleszek. Miért nem keresel valamit, amit megnézhetnénk?

– Ha biztos vagy benne.

– Igen – megcsókoltam a száját, és felálltam, hogy a konyha felé induljak.

Örültem a pár perc egyedüllétnek, mert fel kellett dolgoznom mindazt, ami ma este történt.

Amikor azt mondtam apának, hogy ne kelljen választanom közte és Nash között, komolyan gondoltam. Nash mindig győzni fog, és reméltem, hogy apa nem fog próbára tenni.

Negyvenegyedik fejezet

Macy

 

Fordította: Maya

 

Az irodai székemben ültem és a számítógép képernyőjét bámultam. Épp most jelent meg a monitoron egy új hirdetés, és én a hasonló ingatlanokat ellenőriztem ugyanazon a területen. A ház gyönyörű volt. Olyan otthon volt, amilyenben el tudtam volna képzelni, hogy együtt éljek Nashsel.

Négy hálószoba, három fürdőszoba, igényes konyha, két beállós garázs és egy nagy melléképület. Mindez egy szép telken, rengeteg hellyel csatangolni a mi feltételezett kiskutyáinknak.

Egy olyan hely, ahol felépíthetnénk az életünket és a jövőnket.

Az út hosszú és bizonytalan volt, de elértük a gyógyulás helyét. Az összetört részeink lassan és tökéletlenül összeforrtak. A hegek mindig ott lesznek, állandó emlékeztetőül szolgálnak mindarra, amit Nash és én átéltünk, bizonyítékul arra, hogy megjártuk a poklot. Nemcsak túléltük, hanem megerősödve kerültünk ki a túloldalra.

Már két hét telt el az apámmal való veszekedés óta, és még mindig nem vette fel a telefont, hogy bocsánatot kérjen. Ez fájt, de nem sokat tehettem ellene.

A figyelmem visszatért a képernyőn megjelenő házra, és azon tűnődtem, vajon Nash mit szólna hozzá. Talán megnézhetnénk együtt.

– Macy, drágám? – a recepciósom hangja hallatszott a hangszórón keresztül, és kizökkentett a gondolataimból.

– Igen, Doris?

– Mrs. Enders vár az egyes vonalon.

– Köszönöm.

Felvettem a kagylót, és megnyomtam a villogó gombot. – Mrs. Enders, hogy van?

Kisméretűre tettem a házról készült fotót, megtaláltam az asztalomon egy aktát, és visszatértem a munkához.