17.-18. Fejezet

 

Tizenhetedik fejezet

Macy

 

Fordította: Suzy

 

A zuhany forró permete alatt álltam. A karjaimat körbefontam a hasamon, hogy elkerüljem az ürességet, amit tisztán éreztem a csontvelőmben. A víz folyóként zúdult az arcomra, mintha a könnyeim álcája lett volna. Összeszorítottam a szemeimet, rohadtul küzdöttem, hogy kizárjam őket.

Nem tudom ezt csinálni.

Nem most.

Nem itt.

Lélegezz.

Csak kurvára lélegezz.

Hosszú percekig tartott, mire összeszedtem magam, és amikor megbizonyosodtam arról, hogy az erős irányítás, amivel az érzelmeimen uralkodtam, nem fog megcsúszni, elzártam a vizet, megszárítkoztam és felöltöztem. Felvettem Nash pólóját, ami korábban rajtam volt és egy tiszta bugyit. Használtam a kefét, amit előző este a pulton hagytam és végigsimítottam vele a nedves hajamon. Aztán megnéztem a tükörképemet.

A szemeim kissé pirosak voltak, de semmi olyan, amit ne tudtam volna a fáradtságnak beállítani és ha Nash nem hinne nekem, még mindig mondhattam, hogy szappan ment bele.

Összeszedtem a szennyesemet és kinyitottam a fürdőszoba ajtaját. Látva, hogy egyedül vagyok, bementem a hálóba. Végiggördült rajtam a kimerültség hulláma, ahogy megláttam Nash ágyát. Eszembe jutott, milyen érzés volt a takaró a bőrömön. Semmit sem akartam jobban, mint bebújni alá és elbújni egy kicsit, így beraktam a szennyesemet a szoba sarkában lévő táskámba és bemásztam az ágyba.

* ***

 

A hosszú, ajtókkal teli folyosó egyik végén állok, eltakar a sötétség. Az egyetlen világosság a szobákon kívüli falakra szerelt gázlámpák halvány fénye. A folyosó látszólag mérföldnyi hosszúra nyúlik és minden ajtó egyformának tűnik.

Apró sírás kelti fel a figyelmemet és minden ott töltött másodperccel hangosabbá válik.

A szívem a fülemben dobog, az első ajtóhoz lépek és megfogom a gombot. Jéghideg fém találkozik a tenyeremmel. Olyan váratlan az érzés, hogy visszarántom a kezem.

Oá. Oá.

A baba. Oda kell jutnom a babához.

Elfordítom a gombot és kissé az ajtónak nyomódom.

Tompa holdfény szűrődik át az ablak piszkos üvegén, eléggé megvilágítva nekem a teret ahhoz, hogy lássam, ez egy gyerekszoba. Egy hintaszék van a sarokban, egy kiságy mellett. A sírás felerősödik, amitől a lábaim megindulnak. Átsietek a szobán, a kezeim már készen állnak arra, hogy kivegyem a babát a kiságyból. Csakhogy nincs baba.

Oá. Oá. Oá.

A szomszédos ajtóhoz rohanok és kinyitom. A szoba pontosan ugyanúgy néz ki, mint az előző és a kiságy is ugyanolyan üres.

– Jövök – kiáltom, nem tudom pontosan meghatározni, honnan származik a zaj. – Semmi baj. – A hangom visszhangzik a falakról.

Ajtót ajtó után próbálom és kiságy után kiságyba nézek bele, egyre gyorsabban mozgok. A sírás egyre sürgetőbb, de nem találom a babát.

– Hol vagy? – sikoltom. – Kérlek. Kérlek, segíts, hogy megtaláljalak.

Oá. Oá. Oá. Oá.

Fájnak a lábaim.

Ég a tüdőm.

– Te! Hol! Vagy? –Addig sikoltok, míg be nem rekedek.

Könnyek folynak az arcomon. Visszanézek arrafelé, amerről jöttem, de most már túl messze van. A fény minden nyomát elnyelte a tintaszínű feketeség.

O-oáá. Oá. Oá. O-oáá.

– Semmi baj, baba. Jövök már. Megtalállak – suttogom.

Túl fáradtan, hogy felálljak, mászni kezdek. Egy örökkévalóság telik el, mire elérem a következő ajtót. Éles sírás szurkálja a füleimet. Átjár a megkönnyebbülés. Az ajtógombot használom, hogy felhúzzam magam.

– Itt vagyok. Semmi baj. Már biztonságban vagy –mondom a szavakat a fának és aztán elfordítom a gombot.

Minden maradék energiámat felhasználva megyek a kiságy felé. Amikor pár lépésre vagyok, lehunyom a szemeimet és imádkozok.

– K-kérlek. K-kérlek, legyél itt – zokogom, kitörlöm a könnyeket a szemeimből.

A lábaim mozognak. Először az egyik, aztán a másik. Belenézek.

– Neeee!

 

*** *

– Macy. Macy! Ébredj fel!

Nash a vállaimnál fogva rázott. Sikolyok szakadtak ki a torkomból. A fény végül áttörte a sötétséget.

– Nash. Ó, Atyám. Nash. – Belekapaszkodtam, markomba fogtam az inge anyagát.

Nash karjai szorosan körémfonódtak, és gyengéden ringatott. – Shh. Veled vagyok, Mace –nyugtatott. – Csak egy rossz álom volt. Ez minden. Csak egy álom. Rendben vagy, bébi.

Fogalma sem volt, mennyire téved.

Ez nem csak egy álom volt.

Tizennyolcadik fejezet

Nash

 

Fordította: Suzy

 

Kételkedtem abban, hogy valaha is elfelejtem Macy sikolyának hangját, ahogy megpróbált kiszabadulni a rémálmából. Elég sok időbe telt, mire megnyugtattam. Amikor visszautasította, hogy elmesélje nekem, miről álmodott, nem erőltettem. Nyilvánvalóan rohadtul megijesztette és nem állt szándékomban, hogy újra átélje.

Macy zárkózott maradt az este hátralévő részében és alig nyúlt a vacsorához. Ahányszor megkérdeztem, hogy rendben van-e, azt mondta, jól van.

Nem volt jól. Távolról sem. Láttam.

Rohadtul éreztem.

Ahogy nem lazult el rajtam, míg tévét néztünk. Ahogy összegömbölyödött és úgy tett, mintha aludna, amikor bemásztam az ágyba, miután lezuhanyoztam.

Tégláról téglára emelte fel ismét a falait. Egy óceánnyi távolságot helyezett közénk és fogalmam sem volt, hogy érhetném el.

Az alvás sem tette jobbá. Ma reggel még mindig azt éreztem, hogy mérföldekre vagyunk egymástól, bár ugyanabban a szobában állunk. Figyeltem, ahogy a szobámban tesz-vesz, összeszedi a cuccait és beteszi egy táskába, mintha nem tudna elég gyorsan eltűnni innen.

Ez akkora faszság.

– Bee.

Megdermedt. Aztán rám emelte a tekintetét. – Mi van?

Leejtettem a karjaimat és egy lépést tettem felé. – Beszélj hozzám.

Macy megrázta a fejét. – Nem tudok. – Visszafordult a feladatához. – Csak egy kis térre van szükségem.

Térre. Kibaszott térre.

Kezdtem utálni ezt a szót.

– Térre? – Kuncogtam, a legkevésbé sem találtam viccesnek a válaszát. – Azt hittem, ezen már túljutottunk. Azt hittem, már nem futsz el.

– Nash, ez nem fair és nem futok el. – Nem nézett rám.

– Nos, innen, ahol állok, ez tutira úgy néz ki.

Hihetetlenül csalódott voltam. Világos volt, hogy nem fog beszélni velem.

Bassza meg!

– Ha teret akarsz, megkapod. – Elsétáltam mellette és kimentem az ajtón. Félúton a folyosón a vállam fölött hozzátettem – Zárj be magad után.

– Nash, várj – szólt utánam.

Szembefordultam vele, de nem adtam neki esélyt a beszédre. –Úgy érzem, mindig rád vártam. – Aztán bezártam a köztünk lévő távolságot, a hangom ellágyult, mikor megszólaltam. – Vártam, hogy hazagyere. Vártam, hogy már ne gyűlölj.Vártam, hogy megbocsáss. Még mindig várok arra, hogy beengedj, hogy nekem add mindened. – A hüvelykujjam begyét az álla alá tettem és felemeltem az állát. – Várom, hogy viszontszeress.

A szemei fényesen csillogtak a visszatartott könnyektől.

– Olyan sokszor próbáltalak elengedni téged, de a szívem – a mellkasomra tettem a kezem –, a szívem kurvára tovább vár, Bee. Ha nem engedsz be, ha nem szeretsz viszont, akkor bárcsak elmondanád nekem. Mert ez az oda-vissza dolog túlságosan fájdalmas.

Könnyek folytak le az arcán. Elengedtem a kezét és a tenyereim közé szorítottam az arcát. Ez egy olyan mozdulat volt, amit látszólag sokszor csináltam mostanában, de kellett, hogy felfogja, amit mondok.

A hüvelykujjaim begyeivel letöröltem a könnyeit és lágyan megcsókoltam az ajkait. – Amikor készen állsz, tudod, hol találsz meg. Te vagy a drogom és bármennyire is szeretnék, nem tudok leszokni rólad.

Ezúttal nem néztem vissza, amikor az ajtóhoz mentem. Kimentem és becsuktam magam után.

A munkahely volt a legutolsó hely, ahová menni akartam, de oda tartottam. Legalább volt valami más, amire fókuszálhattam Macy mellett.

 

*** *

 

Macy

 

A csukott bejárati ajtót néztem, amin Nash kisétált és harmadjára az életemben, a szívem összetört.

„Úgy érzem, mindig rád vártam. Vártam, hogy hazagyere. Vártam, hogy már ne gyűlölj. Vártam, hogy megbocsáss. Még mindig várok arra, hogy beengedj, hogy nekem add mindenedet. Várom, hogy viszontszeress.”

Az önfenntartásnak ára volt és utáltam, hogy megbántottam, de esélytelen volt, hogy elmeséljem neki az álmomat, amitől még mindig szédülök. Erőltette volna és kérdezett volna. Ismét megpróbált volna megvigasztalni. Biztosított volna, hogy ez egy rossz álom. De ez annál sokkal több volt. Akárhányszor lehunytam a szemeim, nem tudtam kirázni a képeket a fejemből. Olyan módon üldöztek, amit nem tudtam elmagyarázni.

Ennyi órával később is megrázott a pusztulás érzése, amiott lebegett. Minden erőmet elvette, hogy ne omoljak össze Nash előtt korábban vagy ne zárkózzak be egy szekrénybe és sírjak addig, amíg tudok. Csak egy kis távolságra volt szükségem, hogy összeszedjem magam. A részekre bontás volt az én megküzdési készségem, és szenvedtem, hogy a lelkemben lévő kis dobozokon rajta tartsam a fedeleket.

Sosem szűntem meg szeretni őt… még akkor sem, mikor gyűlöltem.

Mentálisan csináltam még egy dobozt és mindent beletettem.

A rémálmot.

A veszekedést Nashsel.

Mindent.

Aztán összeszedtem a maradék cuccomat, megszárítottam a szemeim, bezártam Nash bejárati ajtaját és hazavezettem, hogy ott lehessek, amikor a szerelő jön, hogy megjavítsa a légkondimat

 

*** *

 

Nash

 

A bolt még csendes volt, amikor beértem a munkahelyemre. Az ajtó csilingelt, ahogy besétáltam figyelmeztetve Tuckert a jelenlétemre.

Kidugta a fejét az irodája ajtaján. – Hé, haver. Van egy perced?

Nem voltam beszédes kedvemben, de azért bementem az irodájába.

– Szarul nézel ki. – Az asztalának támaszkodott.

– Kösz. Azért hívtál, hogy sértegess? – Keresztbetettem a karjaim és a válaszára vártam.

Felvonta a szemöldökét. –Mi bassza a csőröd?

– Semmi – hazudtam. – Csak egy szar nap. – Ez legalább igaz.

A falon lévő órára nézett. – Háromnegyed nyolc van. Elég biztos vagyok abban, hogy délelőtt tíz előtt nem nevezheted az egész napot szarnak.

– Talán mégis.

Figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem azt kérdezte – Mi újság Macyvel? Nem úgy tűnt tegnap, mint aki önmaga, amikor összefutottunk veletek a boltban.

A tarkómra tettem az ujjaimat és felnéztem a plafonra, mielőtt leejtettem a karjaimat és erősen kifújtam a levegőt. – Őszintén, Tuck, nem tudom biztosan. Minden nagyszerű volt, és aztán… kurvára fogalmam sincs, mi történt.

– Tarts ki, haver. Itt vagyok, ha bármelyikőtöknek is szüksége van valamire. Egy család vagyunk. Ezt tudod.

Bármikor máskor viccet csinálnék abból, hogy punci lett belőlünk és megkérdezném, hogy elénekeljük-e a „Kumbayát”. de nem ma.

– Kösz. Értékelem.

Az ajtó csilingelt, és én a vállam fölött átnézve láttam, hogy Mr. Wilson besétál az előcsarnokba.

– Hív a kötelesség – mondtam Tuckernek. Kifelé menet az irodájából kétszer megkocogtattam az ajtófélfát.

 

*** *

 

A hét hátralévő részében a munkába temetkeztem. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam Macynek, hogy teret adok neki, de ez nem jelentette azt, hogy nem ölt meg a távollét.

Szombaton, már a határán voltam, hogy azt mondjam, bassza meg, amikor írt egy üzenetet. A tudattól, hogy beszélni akar, megkönnyebbültem, de kicsit se tudtam, milyen rövid életű lesz ez a megkönnyebbülés.