21.-22.-23. Fejezet

 

Huszonegyedik fejezet

Macy

 

Fordította: Echo

 

– Terhes voltál?

A megbánás beszivárgott a testem minden sejtjébe.

Több tucatszor elképzeltem azt a pillanatot, amikor Nash megtudja az igazságot. Begyakoroltam a szavakat, amiket mondanék, hogy megértse. De soha egyetlen elképzelt forgatókönyvben sem gondoltam arra, hogy amikor megtudja az igazságot, az így fog megtörténni.

– Igen.

– Az enyém volt? – csikorogta.

A kérdése úgy égett, mint amikor a sav a nyílt sebbe csöpögött.

– Hogy kérdezhetsz ilyet tőlem?

Válasz nélkül dörzsölte tenyerét az arcához, felállt, és járkálni kezdett.

– Eltitkoltad ezt előlem? – ujjai közé fogta az ultrahang képet. – Ez a sok kibaszott idő, és eltitkoltad előlem.

– Annyiszor próbáltam elmondani neked.

– Tíz év, Macy! Volt tíz kibaszott éved! – Odasétált a komódomhoz, és nyitott tenyerével annyi erővel csapott le, hogy leverte a tetején pihenő cuccokat. – Azon az éjszakán – fordult felém –, tudtad?

– Nem. – Kétségbeesésemben olyan átkozottul erősen ráztam a fejem, hogy higgyen nekem, hogy megesküdtem, hogy csörög.

– Azt várod, hogy ezt higgyem?

– Igen, mert ez az igazság.

– Ha nem vetted volna észre, az igazság nem éppen az erős oldalad mostanában.

– Ez nem igazságos. Fogalmad sincs, milyen volt számomra.

Vádló ujjával felém bökött. – És ez kinek a kibaszott hibája?

– Igazán? – gúnyolódtam. – Nem akartál engem, emlékszel? Eldobtál, Nash. – Dühös könnyek csordultak végig az arcomon, és mindent megtettem, hogy lesöpörjem őket.

– Ez baromság. Ha tudtam volna...

– Ha tudtad volna? Akkor mi van? Vissszafogadtál volna valami csavart kötelességtudatból?

– Igen. – Ujjai belemerültek a loboncába, és megrángatta. – Nem. Nem erre gondoltam.

– El kellett volna mondanom. Nagyon sa-sajnálom, hogy nem tettem.

Nash kezei ökölbe szorultak. – Sajnálod? Sajnálod? Istenem, te nő! Kurvára nem érted? A sajnálom ezt nem oldja meg. Terhes voltál a babámmal, és egy szót sem szóltál.

Az arcomat takony és sós nedvesség keveréke borította. – N-nem érted.

– Átkozottul igazad van, nem értem. – A hangja elhalkult, és kemény volt, mint a gránit. – Hol van a baba? Mit csináltál?

A vádja a fejembe csapódott.

Repeszként robbant fel bennem.

Egy recés penge hasítja a húsomat. Szerveket aprít. Csontot tár fel. Minden részemet megsemmisíti.

– Basszd. Meg. Nash! – kiáltottam. – Basszd meg, amiért engem hibáztatsz. B-baszd m-meg! – Egy kupacba roskadtam a padlón, és védelmezően magam köré fontam a karomat, miközben a lelkem kivérzett. – N-nem az é-én h-hibám v-volt. – Ide-oda ringatóztam. – N-nem az é-én h-hibám v-volt.

Nem az én hibám volt.

Nem volt.

Nem kapok levegőt.

Nem az én hibám volt.

Nem. Kapok. Levegőt.

Huszonkettedik fejezet

Nash

 

Fordította: Echo

 

– Macy! – térdre rogytam előtte.

A szeme vad volt, a légzése pedig szabálytalan.

Megmarkoltam a vállát. – Nézz rám!

A parancsot nem regisztrálta, szinte mintha rajtam keresztül nézne, és nem rám.

A saját szívem kalapált a mellkasomban.

– Nézz rám! – határozottan fogtam kipirult arcát a tenyerembe.

Megkönnyebbülés öntötte el, ahogy szeme az enyémre fókuszált.

Megragadta a csuklómat, miközben hamisítatlan rémület lobbant fel a szemében.

– Rendben van. Jól vagy. Figyelj rám! Tartsd úgy az ajkaidat, mintha gyertyát fújnál el. – Szorosabbra fogtam az arcát, miközben ő igyekezett követni a parancsomat.

Végül összeszorította a száját.

– Jó. Ez az. Most lélegezz. Be az orrodon és ki a szádon. Lélegezz – megtöltöttem a tüdőmet levegővel – és fújd ki. – kifújtam. – Újra.

A légzését az enyémhez igazította.

– Jó. Ez jó. – A szemem az övébe fúródott. – Csak így tovább. Belégzés, kilégzés.

A forró könnyei a hüvelykujjam és a mutatóujjam között futottak végig a bőrömön.

– Ennyi elég. Meg kell nyugodnod. – A hüvelykujjaim párnájával töröltem le a könnycseppek áradatát.

– Még egyszer – oktattam. – Belégzés, kilégzés.

A pulzusa egy része rendeződött, és megpróbált beszélni. – Na...

A homlokomat az övéhez szorítottam. – Lélegezz, Bee. Csak lélegezz!

Át kellett vinnem őt ezeken a pillanatokon, bármennyire is dühös és mérges voltam... bármennyire is fájt a szívem. Mindezt félretoltam, függetlenül attól, hogy mennyire elárultnak éreztem magam. Kirázta belőlem a szart is, és a jóléte felülmúlta azt, hogy ki kell nyírnom – mindenesetre egyelőre.

Nem voltam benne biztos, meddig ültünk így – a kezeim az arcát tartották, a kezei a csuklómat, a homlokunk össze volt nyomva, és mi ketten ugyanazt a levegőt szívtuk be. Mögé mentem, amikor a légzése rendeződött, a mellkasomba húztam, átkaroltam, és vártam.

A másodpercekből percek lettek. És még mindig vártam.

Macy hangja reszelős volt. – A neve Lucas volt.

Volt.

Az izmaim megfeszültek.

Egy. Kettő. Három.

Órákkal ezelőtt azt hittem, hogy Lucas egy másik férfi. De nem volt az. Lucas a fiam volt.

Volt egy fiam.

A szívem összetört.

Egy. Kettő. Három. Négy. Öt.

Kényszerítettem a testemet, hogy ne reagáljon.

Megmerevedett a karjaimban, és felkészült az ütközésre. – Tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor huszonkét hetes terhes voltam. Nem is emlékeztem, mikor é-éreztem utoljára... – a hangja zokogásban tört ki.

Nem bíztam magamban, hogy megszólaljak, ezért jobban szorítottam, és csendben maradtam.

– Nem emlékeztem, mikor éreztem utoljára, hogy megmozdult. E-elmentem az o-orvoshoz. – Remegés futott át rajta. – Amikor megcsinálták az ultrahangot... n-nem volt szív-v-verése.

Macy a testemhez simult. Átkarolt, és a nyakamba sírt. Könnyeivel nedvesítette a bőrömet. Fájdalma beszivárgott a pórusaimba. Az ő szívfájdalma az enyémre tapadt, és a gyötrelem, ami átjárt, megtízszereződött.

Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét.

A bánatának súlya minden bennem feltörő érzelem mellett rohadtul nagy volt. Nem bírtam elviselni.

Szólnia kellett volna!

Haza kellett volna jönnie!

Bassza meg!

Ez túlságosan kibaszottul nehéz volt. A tüdőm égett, és úgy éreztem, én vagyok az, aki nem kap levegőt.

– Mennem kell. – Megpróbáltam megmozdulni, de Macy úgy kapaszkodott belém, mint egy második bőr.

– K-kérlek, Nash. K-kérlek, n-ne m-menj el!

Lehámoztam a testemről az alkarját megfogva, félretoltam, és felálltam. Felkaptam az ingem a földről, majd a fejemre húztam. A szövet elnyelte Macy összeomlásának nyavalygó zűrzavarát.

– Nashhh – jajgatott.

– Nem tudok. Nem lehetek itt. Nem tudom ezt csinálni.

– A-annyira s-sajnálom.

A földön találtam meg a zoknimat és felvettem. – Huszonkét hét. Ez majdnem hat hónap. És nem mondtad el.

– E-egyedül voltam, és f-féltem.

– Nincs mentség, bárhogy is próbálod csavargatni. Haza kellett volna jönnöd, amikor megtudtad, hogy terhes vagy.

– Nem változtatott volna a dolgon. Nem látod? Lucas még mindig elment volna.

– Ezt nem tudod!

Hátrahőkölt, mintha pofon ütöttem volna.

– Ezt nem tudod. – Ismételtem meg nem olyan hangosan.

– I-igen, é-én t-tudom.

Forró könnyek szúrták a szemem sarkát, és tudtam, hogy ki kell mennem a picsába onnan. Felkaptam a munkásbakancsomat, nem vettem a fáradságot, hogy felvegyem őket és kiviharzottam a szobából, majd végig a folyosón.

Macy kiáltásai töltötték meg a fülemet, amíg be nem csaptam magam mögött az ajtót.

Huszonharmadik fejezet

Nash

 

Fordította: Echo

 

Terhes.

Kurvára terhes volt.

Volt egy fiam.

És meghalt.

Ököllel a kormányba csaptam. Az érzelmek a zsigereimben örvénylettek, úgy kavarogtak, mint a kibaszott vad tenger. Az egyik magasabbra emelkedett, mint a többi. Úgy tört át a felszínen, mint egy átkozott gejzír.

Kitolattam a felhajtóról és elindultam haza. Átöltöztem egy sportnadrágba, amikor odaértem, és lementem a garázsba. Betekertem a kezeimet, és a nehéz zsák elé álltam.

Macy hangját hallottam a fejemben.

– A neve Lucas volt.

Ütés.

– Nem volt szívverése.

Ütés.

– Eldobtál.

Ütés.

Ütés.

Ütés.

A fehéren izzó düh üvöltött át rajtam keresztül, és akire leginkább dühös voltam, az én magam voltam.

Ezt én tettem.

Torokhangú üvöltés visszhangzott a térben, miközben folyamatosan ütöttem ki a szart is a zsákból. Addig ütöttem, amíg az ujjaim nem fájtak, a csuklóim meg nem dagadtak, és az izmaim égtek.

Ez semmivel sem tompította a fájdalmam intenzitását, nem számít, mekkora dühöt engedtem szabadjára.

A dolgok másként alakultak volna, ha nem küldöm el, ha nem engedem, hogy az apja a fejembe férkőzzön. Macy és én... kitalálhattuk volna. Lucas túlélte volna, ha Macynek jobb orvosa lett volna, vagy másik kórházba ment volna. Egy család lehettünk volna, ha nem basztam volna el az egészet.

Ez az én hibám volt.

Megpróbáltam a hős lenni, és végül a gonosztevő lettem.

Térdre rogytam a betonpadlón. Az ujjaim a fejbőrömbe mélyedtek, és a hajamat a tövénél fogva húztam. Olyan hangok visszhangzottak a garázsban, amelyeket nem ismertem fel, és olyasmit tettem, amit egyszer tettem meg életemben, és azóta sem, hogy összetörtem Macy szívét és a sajátomat.

Hagytam, hogy a könnyeim hulljanak a gyengeségem pillanatában.

 

* * * *

 

Fájt a térdem, mire felkeltem a garázs padlójáról. A telefonomért nyúltam és Tucker számát tárcsáztam, miután lezuhanyoztam és felöltöztem. Aztán az éjszaka hátralévő részét a gitárommal a kezemben töltöttem, és pokolian próbáltam nem gondolni arra a nőre, aki tönkretett engem, és arra, ahogyan tönkretettük egymást. Vagy a kisfiúra, akitsohanemismerek meg.