27.-28.-29. Fejezet

 

Huszonhetedik fejezet

Nash

 

Fordította: Tony

 

Hogy elüssem az időt, befejeztem néhány papírmunkát, amíg Macyre vártam. Körülbelül egy órája írt, hogy az ügyfele szeretne még más ingatlanokat is megnézni, ezért egy kicsit tovább tart a dolog, mint gondolta. Nem volt gond.

Megdöbbentő volt korábban látni őt, aminek tényleg semmi értelme. Tudtam, hogy teret akart adni nekem, és ennek így is kellett lennie. Nem tudtam, hogy lépjek túl azon, amit tett. Nem tudtam, hogy meg tudok-e bocsátani magamnak. Nem volt kérdés, hogy szeretem-e őt vagy sem. Mert szerettem. Meghaltam volna érte, annyira szerettem azt a nőt. Csak nem tudtam, hogy ez elég-e.

Ki kellett szellőztetni a fejemet, így bementem a csarnokba, bekapcsoltam a zenét, és elfoglaltam magam a takarítással. Az utolsó kuncsaft fél órája ment el, már csak negyed óra volt a zárásig, és nem vártunk ügyfelet. Codyt és DJ-t hazaküldtem, és mondtam, hogy majd én bezárom a műhelyt. Belefeledkeztem a feladatba, és nem vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, amíg nem éreztem egy érintést a vállamon.

Megpördültem, és majdnem fenéken billentettem Macyt.

Ösztönösen megragadtam a karját, hogy megtartsam. A levegő szikrázott a feszültségtől. Túl sok idő telt el, amióta megérintettem a testét, és mindennek ellenére, még mindig akartam őt.

Ő is akart engem. Éreztem abból, ahogy a pulzusa felgyorsult az érintésem alatt.

Túl gyorsan lépett hátra, én pedig azonnal éreztem a hiányát.

Kivettem a telefonomat a zsebemből, végighúztam az ujjamat a kijelzőn, és kikapcsoltam a zenét.

A kulcscsomóm az ujján lógott.

– Köszönöm, hogy kölcsönadtad a kocsidat.

– Szívesen. – Kinyújtottam a kezem, ő pedig a tenyerembe ejtette a kulcsot. – Lekapcsolom a lámpákat, és odabenn találkozunk.

– Rendben.

Figyeltem, ahogy elsétált. A kék blúza kiemelte a szemét. A fekete szoknya mintha a testére lett volna szabva, a magassarkú cipői úgy megnyújtották a lábait, hogy azt kívántam, bárcsak körém fonná. Ez nem fog ma este megtörténni – sem mostanában. Túl sok szarsággal kell megbirkóznunk.

Lekapcsoltam a lámpákat, és bementem. Beültem a pult mögé, és elkezdtem leállítani a számítógépet.

– Mennyivel tartozom? – kérdezte Macyelővéve a pénztárcáját.

– Semmivel.

– Nash…

– Miért kell minden rohadt dolgon vitatkoznod? Megcsináltam a defektet a gumin, és ellenőriztem az olaj- és folyadékszintet a kocsidban. Ennyi. Pár dolcsi miatt csak nyűg lenne számlát kiállítani. Úgyhogy hagyd! – Leakasztottam a kulcsát a falon lévő kulcstartóról, és odaadtam neki.

– Rendben.

Macy az ajtó felé fordult, és nekem háttal állva megkérdezte: – Szerinted valaha túljutunk rajta?

Ez egy komplikált kérdés volt, és nem tudtam rá a választ.

– Őszinte leszek, Mace, nem tudom.

Túl sok mindent kellett feldolgozni. Fogalmam sem volt, hogy merre induljunk, és mennyi időbe telik, mire magunk mögött hagyjuk.

Elpakoltam a számítógép körül. Az ajtó csengetett, és a tekintetemet felemelve láttam, hogy Macy kisétált az ajtón.

Nem mentem utána. Ehelyett befejeztem a dolgomat, és hazamentem.

Huszonnyolcadik fejezet

Macy

 

Fordította: Tony

 

Összeszorult a gyomrom, ahogy kinyitottam az éjjeliszekrényem fiókját. Átnéztem a tartalmát, kivettem a titkaimat, nem akartam közelebbről megnézni őket. Egy kis fotóalbum és egy barna boríték közé rejtve megtaláltam, amit kerestem.

Végigfuttattam a kezem a puha, rugalmas fekete bőrön. Ujjbegyeimmel végigsimítottam a kopott széleken, megtapogatva minden ráncot. Megfogtam a naplót, és sokáig bámultam, de nem nyitottam ki. Nem volt szükségem arra, hogy felelevenítsem azokat az emlékeket. Átéltem őket; a sebhelyek a lelkemre voltak tetoválva.

Múlt este, amikor kisétáltam Jaxson műhelyéből, tudtam, hogy mit kell tennem. Csak úgy van esély, hogy megoldjuk ezt, ha egy részemet odaadom Nashnek.

Az, hogy odaadom neki a szavaimat, sokkal több volt, mint betekintést adni neki a sötétségembe. Szabadesést nyújtottam neki a kétségbeesésem szakadékába. Azt jelentette, hogy rábízom a megtörtségemet, és bármennyire megrémített az, hogy elolvassa, segít neki megérteni. Nem akartam még jobban bántani, de ez volt az egyetlen módja, hogy Nash és én megtaláljuk az utat vissza egymáshoz.

Huszonkilencedik fejezet

Nash

 

Fordította: Mandy

 

Elvesztettem az időérzékemet, hogy hány nap telt már el azóta, hogy megtudtam a dolgokat Lucasról. Észszerűtlennek tűnt, hogy hiányozzon valami, ami soha nem volt a tiéd, és mégis itt voltam, elragadott a gyász a fiamért, akit soha nem ismerhettem meg és ki voltam borulva a világra.

Düh.

A gyászfolyamat második szintje és én itt ragadtam. Hozzábilincselve egy székhez és leláncolva a kibaszott pincében. Nem számított, milyen keményen próbáltam túljutni rajta… Nem bírtam.

Mindennap elmentem dolgozni, és minden este hazajöttem. Órákat töltöttem a garázsban súlyokat emelgetve, és a szart is kivertem a bokszzsákból, míg a kimerültség erőt vett rajtam. Tusolás után beestem az ágyba. Minden egyes nap ugyanez. Mosás, öblítés és ismétlés végtelen körforgásban.

Egészen ma estéig.

Amikor hazaértem a munkából, egy csomagot találtam a bejárati ajtó előtt, tetején egy borítékkal. Bárhol felismerném Macy lendületes kézírását. Egy fél pillanatig arra gondoltam, hogy széttépem a papírt és felgyújtom a dobozt, de valami megállított. Talán a válaszok iránti vágyam, és hogy még mindig kerestem az értelmet Macy árulásában.

Bevittem a dobozt a házba és letettem a nappaliba, aztán hoztam egy sört a hűtőből. A konyhaablaknál állva kibámultam egy ideig a gyepre, mert bár vágytam a válaszokra, mégsem voltam biztos abban, hogy készen állok szembenézni azzal, amit Macy mondani akar, bármi legyen is az. Végül lecsavartam a kupakot az üvegről és a számhoz emeltem. Miután kortyoltam egy nagyot, a kíváncsiságomnak engedve visszamentem a nappaliba.

Leültem a fotelba és letéptem a borítékot a dobozról. Becsúsztattam az ujjamat a széle alá és kihúztam belőle a papírt. A lap összegyűrődött, ahogy kihajtogattam, de elsimítottam a gyűrődéseket, hogy elolvashassam a szavakat, amiket írt.

 

Nash,

Nem tudom megváltoztatni a múltat, de remélem, hogy valahogy megtaláljuk az utat, ami visszavezet minket egymáshoz. Mellékelve megtalálod a naplót, amit akkoriban vezettem. Nem lesz könnyű elolvasnod, de kérlek, tudd, hogy nem bántani próbállak. Egyszer azzal vádoltál, hogy nem engedlek be, és igazad volt. Úgyhogy, ez vagyok én… Feltárom a szívemet és neked adom minden egyes csúnya és törött darabját.

Örökké szeretlek,

Bee

 

Az aláírásától összeszorult a mellkasom. Még kétszer átolvastam a levelet, aztán a kulcsommal kinyitottam a dobozt. Találtam benne egy kisméretű fekete bőrkötéses jegyzetfüzetet. Az ujjaim közé fogtam és felemeltem. Vettem egy mély levegőt és megacéloztam az idegeimet, aztán kinyitottam.

Macy kézzel írott szavai árasztották el az oldalt. Néhány kör alakú folt pöttyözte a papírt, amitől elmosódott a kék tinta.

A könnyei.

A felismerés olyan volt, mintha acélbetétessel rúgtak volna bordán, és egy kicsit még jobban gyűlöltem magamat. A szégyen lyukat égetett a gyomromba, ahogy elkezdtem olvasni.

 

 

2008. július 10.

 

Minden fáj. A légzés. Az evés. A beszéd. Nincs egyetlen ébren töltött pillanat, amikor ne fájna. Soha nem gondoltam, hogy bele lehet halni az összetört szívbe, de ez van és így is érzem. Annyira belefáradtam a fájdalomba. Csak meg akarom állítani. Már nem bírom el. A szívem még dobog, és én azt kívánom, bár ne tenné. Olyan kurvára egyedül vagyok.

Amikor behunyom a szemem, csak Nasht látom és a kezeit mindenütt azon a lányon. Gyűlölöm őt! Esküszöm, annyira kurvára gyűlölöm!

Bár ha tényleg gyűlölném őt… nem fájna ennyire. Gyűlölni akarom őt. Annyival könnyebb lenne. Belefáradtam abba, hogy küzdjek a fájdalommal. Már nem akarok itt lenni. Egyáltalán nem akarok lenni.

 

Lenézek a kezeimre, félig arra számítva, hogy vér borítja őket. Szavaitól mintha ezer penge szabdalná a húsomat. Felszabdalnak és hagynak kivérezni.

Az én gyönyörű, makacs, erős csajom nem akart tovább élni.

Miattam kívánta a halált.

Hogy tehettem ezt vele?

Meg kellett volna mentenem őt, de ehelyett majdnem tönkretettem. A bűntudat hullámokban tört rám, míg már fuldokoltam benne.

Valami erősebbre volt szükségem a fél üveg langyos sörnél, amihez hozzá sem nyúltam, hogy átsegítsen ezen. Félretettem a naplót és a konyhába mentem az eldugott whiskyért. Öntöttem három ujjnyit egy üvegpohárba, visszatettem az üveget és visszamentem a nappaliba.

A füzet megvetően bámult rám a kisasztal széléről. A szélei kopottak voltak, a gerince megtört, az oldalai pedig tele rosszallással. Mint egy anyámasszony katonája, aki erőt gyűjt, belekortyoltam a borostyánszínű folyadékba, és kivártam az időt, hogy a bizsergés megtegye a hatását, hogy átalakítsa a gyötrelmemet tompa fájdalommá.

 

*** *

 

2008. augusztus 21.

 

Terhes. Terhes vagyok. Hogy lehetek terhes?

Nem akarom elhinni. Nem tűnik igaznak. Tudom, hogy az, de nem akarom, hogy az legyen. Félek. Nem tudom, mit tegyek. Tizennyolc éves vagyok, még csak gyerek. Semmit nem tudok a babákról. Nem lehet kisbabám.

A szüleim. Ó, Istenem, a szüleim! El kell mondanom nekik.Nagyon csalódottak lesznek.

Apa meg fog ölni. Aztán megfojtja Nasht.

El kell mondanom Nashnek. Tudnia kell.

Hogy történhetett? Kurvára terhes vagyok. Most mit csináljak?

Nem ez volt a terv. Nem lehet kisbabám.

 

*** *

 

2008. szeptember 4.

 

Hetek óta csak a bennem növekvő kisbabára gondolok. Két különböző alkalommal órákat ültem a kocsimban egy abortuszklinika parkolójában. Listát írtam az összes okról, miért lehetetlen, hogy most babám legyen. Olvastam, kutattam és mérlegeltem minden lehetőséget. És mindezek után visszatértem az igazságomhoz. Akarom ezt a babát. Az én kisbabámat. Nem számít, milyen nehéz lesz… Akarom. Meg tudom csinálni. Ki fogom találni.

Majd egy ponton el kell mondanom a családomnak, de meg fogom tenni, ha készen állok rá, és az én feltételeim szerint. Nashnek is tudnia kell, de ő nem döntő tényező. Nem akarok tőle semmit és nincs is rá szükségem. Nincs beleszólása. Idővel majd mindenki megtudja, de arra már túl késő lesz, hogy bárki is olyasmibe kényszerítsen bele, amit nem akarok. Nem érdekel, mit mondanak mások. Megtartom a kisbabámat.

 

*** *

 

Minden egyes bejegyzés egy bepillantás Macy szívébe.

Némely napokon kétszer vagy háromszor is írt a naplóba, máskor napok teltek el két bejegyzés között. Minden benne volt – a kétségei és a félelmei. Teljesen és fájdalmasan őszinte volt. A megrázkódtatása megkopott, a reggeli rosszullétek elmúltak, a pocakja nőtt és az órái egyre nehezebbek lettek.

A büszkeségtől feszített a mellkasom szilárd elszántságától. Üvegessé váltak a szemeim, mikor Macy leírta, hogy először hallotta Lucas szívverését, és először érezte őt mocorogni. Vágytam az összes pillanatra, amit elmulasztottam, és gyűlöltem magamat, hogy nem voltam ott, hogy tartsam őt, mikor minden darabokra hullott.

Macy szívfájdalma kerozinként csöpögött át az oldalakon. Semmit sem tartott vissza, és minél többet olvastam, annál jobban nyomasztott a bűntudat. Tudtam, hogy végződik a történet, és képtelen voltam rávenni magamat, hogy tovább olvassak.