7.-8. Fejezet

 

Hetedik fejezet

Nash

 

Fordította: Maya

 

Behajtottam Laura Jaxson kocsifelhajtójára, és kiszálltam a kocsiból.

– Nash bácsi – kiabált Shayne a verandáról.

Amint a lábam átlépte a küszöböt az egész házon végighúzódó tornácon, Shayne a lábamba csapódott, és én ölelésbe vontam. Nem is gondoltam volna, hogy alig negyvennyolc órával ezelőtt még beteg volt.

– Szia, Maki!

A szúnyoghálós ajtó nyikorogva tiltakozott, majd becsapódott Tucker mögött, amikor kilépett, hogy csatlakozzon hozzánk, mindkét kezében egy-egy sörrel.

Miután letettem Shayne-t, Tucker felém nyújtotta a bontatlan üveget.

– Kösz, haver – mondtam, és lecsavartam a kupakot az üvegről. – Milyen volt a nászút?

– Amikor Camryn nem hányt? – kuncogott. – Nagyszerű volt.

– Ő is beteg lett?

– Nem, te barom – úgy vigyorgott, mint egy bolond. – Terhes, emlékszel?

Elfelejtettem, hogy közvetlenül az esküvő előtt derült ki, hogy várandós.

– Apa – Shayne odatartotta a tenyerét, és felnézett Tuckerre.

Beletúrt a zsebébe és egy negyeddollárost tett a lánya tenyerébe.

Ő zsebébe dugta az érmét, és elmosolyodott. – Mindig öröm önnel üzletet kötni – mondta, és a hinta felé ugrott.

Belekortyoltam a sörömbe, majd az üveget Shayne felé billentettem, miközben találkoztam Tucker tekintetével. – Az ég segítse azt a férfit, aki elveszi ezt a lányt.

– Tudom – mondta Tucker a hangjában nyilvánvaló büszkeséggel. – Jobb, ha bemegyünk. Tudod, hogy anya milyen lesz, ha hagyjuk kihűlni az ételt. – Szabad kezével kinyitotta az ajtót. – Menjünk, Bogárka. Ideje enni.

– Hála az égnek. Éhen halok – Shayne leugrott a hintáról.

Belélegeztem a finom illatot, amely betöltötte a levegőt, és a gyomrom megkordult.

A konyhában J. Mama kekszet húzott ki a sütőből, miközben Camryn limonádét töltött poharakba.

Miután körbejártam a hölgyeket, hogy megöleljem őket, teljesen tudatára ébredtem Macy hiányának. Rájöttem, hogy a kocsiját sem láttam a felhajtón.

– Hol van Mace? – kérdeztem, remélve, hogy inkább érdeklődően, mint csalódottan hangzott.

Legalább százszor újrajátszottam a csókunkat.

J Mama megszólalt, de túlságosan elmerültem a gondolataimban ahhoz, hogy felfoghassam a szavait.

– Mi? – kérdeztem.

– Azt mondtam, hogy beteg. Úgy tűnik, elkapta azt a vírust, amit Shayne is – J. Mama a pulton lévő kis halom papírtányérra mutatott a tűzhely mellett. – Gyerünk, szedjetek magatoknak egy tányérral, mielőtt kihűl az étel – dorgált minket, noha még gőz szállt fel az ételből.

– Kicsim, miért nem mentek ki Shayne-nel, és ültök le? Majd én elintézem – mondta Tucker Camrynnek.

Néztem, ahogy egymásra mosolyognak, és próbáltam nem féltékenykedni a legjobb barátomra.

Megjárta a poklot, és megérdemelte a boldogságát.

Miután megtöltöttük a tányérokat, mindannyian körbeültük a nagy tölgyfa étkezőasztalt. Az évek során karcolások csúfították el, és ha az ember elég közelről nézte, még mindig láthatta a fiatalkorunkból visszamaradt piros Kool-Aid foltok halvány nyomait. J. Mama háza volt a második otthonom, amikor felnőttem. Több boldog gyermekkori emlékem volt ebben a házban, mint a sajátomban, és még mindig otthon éreztem magam.

Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne tömjem magamba J Mama jellegzetes párolt marhasültjét, sült sárgarépáját és mártásos krumplipüréjét. Miután befejeztem az evést, kivittem a cuccaimat a konyhába, kidobtam a szemetet, és próbáltam kitalálni valami ürügyet, hogy ne tűnjön úgy, hogy csak ettem és el is szaladok.

Aggodalom marcangolta a gyomromat, és az a leküzdhetetlen késztetés, hogy megnézzem, mi van Macyvel.

– Ezt bedobnád Macynek? – kérdezte J. Mama mögöttem. Egy papírzacskót tartott a kezébe, amin a helyi szupermarket logója volt. Észre sem vettem, hogy követett a konyhába.

– Persze. Azt hiszem, el tudok szaladni hozzá – félig vállat vontam, és megdörzsöltem a tarkómat.

Olyan pillantást vetett rám, amelyből kiderült, hogy nem csapom be. – Menj, vigyázz a lányunkra!

– Igen, asszonyom – átvettem a zacskót, megöleltem, és megköszöntem neki a vacsorát.

Az ajtón kifelé menet lehajoltam, hogy arcon csókoljam Camrynt, és megborzoltam Shayne haját.

Tucker felállt. – Ilyen hamar elmész?

– Igen. Anyukád megkért, hogy ezt vigyem át Macynek.

Megveregette a hátamat. – Holnap találkozunk a boltban.

– Viszlát – szóltam vissza a vállam fölött, és elindultam a kocsim felé, hogy Macyhez hajtsak.

Amikor megérkeztem, a bejárati ajtaját nyitva találtam.

Beléptem, és arra számítottam, hogy a kanapén fekve találom. Amikor nem volt ott, letettem a konyhában a zacskót, amit Laurától kaptam, és elindultam megkeresni őt.

– Mace? – kiáltottam, de nem túl hangosan, hátha alszik.

Nem volt sem a szobájában, sem a főfürdőszobában, ezért lementem a folyosón a vendégfürdőszobába.

Mi a fasz van?

Ájultan feküdt a csempézett padlón.

Azonnal térdre rogytam mellette. – Mace. Gyerünk, ébredj fel! – megráztam a vállát.

Felnyögött, és rácsapott a karomra. – Ne rázz már! – legalábbis így hangzott. Nehéz volt megmondani, így, hogy az arca a padlóhoz nyomódott.

– A francba. Mace, tűzforró vagy.

Az egyetlen válasza egy újabb nyögés volt.

– Gyere, segítek neked lefeküdni – a karjaimba emeltem. A bőrének melege átsugárzott a pólómon.

A takarója az ágyon már vissza volt hajtva, így óvatosan lefektettem.

– Mindjárt jövök.

Nem fáradozott a válasszal.

Elindultam a konyhába, betettem a levest a hűtőbe, amit Laura küldött át, és kivettem egy Gatorade-ot a zacskóból. A szekrénybe nyúlva felkaptam egy poharat, majd kinyitottam a fagyasztót.

Jégkockák csattogtak a pohár oldalán, ahogy beledobtam őket.

Megtaláltam a lázmérőt és némi ibuprofent, és mindent bevittem a hálószobába, az éjjeliszekrényre helyeztem a tárgyakat, mielőtt bementem a fürdőszobába, hogy keressek egy törölközőt, hogy bevizezzem.

Amikor visszatértem, levetettem a cipőmet, és a fejtámlának támaszkodva leültem Macy ágyára.

– Mit csinálsz?

– Gondoskodom rólad – a nedves, hűvös kendőt a fejéhez nyomtam.

– Nem...

– Ki se mondd! – vágtam a szavába, semmi kedvem nem volt hallani, ami biztos voltam benne, hogy kijött volna a száján.

Nem kell ezt tenned. Tudok magamra vigyázni.

Fejeztem be gondolatban a mondatát, és bár tudtam, hogy több mint képes rá, ez nem változtatott azon a tényen, hogy én akartam lenni az, aki gondoskodik róla.

– Nyisd ki! – parancsoltam.

Engedelmeskedett, és a nyelve alá helyeztem a lázmérőt. Amíg vártuk, hogy csipogjon, lecsavartam a sportital fedelét, és a jégre öntöttem.

Bííp. Bííp. Bííp.

Kivettem a hőmérőt, és leolvastam a kijelzőről: – 39,3.

– Látod? – a hangja gúnyolódott rajtam. – Még csak nem is olyan magas.

– Ne gyere nekem ezzel a baromsággal. Majdnem 39,5. Nem akarsz megpróbálni kortyolni egy kis Gatorade-ot?

Megrándult, és megmozdult, hogy felüljön. – Persze.

– Tessék – mondtam, és átnyújtottam neki az italt.

Miután Macy ivott néhány kortyot a kék folyadékból, beadtam neki két ibuprofent, amit ellentmondás nélkül bevett, majd visszatettem az üveget az éjjeliszekrényre.

Az oldalamhoz gömbölyödött, én pedig egyik karommal átkaroltam, míg a másikkal a hideg rongyot tartottam a homlokán.

Néhány hosszú perc után halk hortyogás töltötte be a csendet. Lenéztem, és láttam, hogy Macy szeme csukva van, a hosszú szempillák majdnem az arccsontjáig értek. Annyira kibaszottul gyönyörű volt.

Még így is. Horkolva, betegen és lázasan.

Örökké a karjaimban akartam tartani. Eluralkodott rajtam a szükség, hogy emlékezetembe véssem, milyen érzés a karjaimban tartani őt. Megcsókoltam a feje búbját, mielőtt az arcomat neki támasztottam volna, és lehunytam a szemem. Órákkal később Macy ágyában ébredtem. A nyakam begörcsölt, és a nedves póló a bőrömhöz tapadt. Macy mocorgott, de nem ébredt fel, ahogy elfordítottam a fejemet, hogy megnyújtsam a nyakamat.

Mélyvörös hajának szálai a homlokához ragadtak, és félresöpörtem őket az útból. Ujjaimmal fel-le simogattam a hátát, és élveztem a közelségét, azt kívánva, bárcsak vissza lehetne hozni mindazt az időt, amit elvesztettünk.

Túl hamar megmozdult az ölemben, és átfordult a másik oldalára.

Felálltam, hogy kimenjek a fürdőszobába, és amikor visszatértem, Macyt felülve találtam az ágyban. Rám pillantott, és láttam, hogy a szemei nehezen összpontosítanak.

– Mennyi az idő? – kérdezte. A hangja olyan reszelős, szexi volt.

– Nem tudom. Jobban érzed magad?

Megnyalta az ajkait, és körülnézett. Amikor a tekintete a Gatorade-on landolt, lecsavarta a kupakot, és a szájához emelte. Egy hosszú korty után rám szegezte a tekintetét. – Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam.

– Örömmel tettem.

Macy óvatosan végigmászott az ágyon, amíg a lába le nem lógott a matrac szélén.

Mély levegőt vett, és remegő lábakkal felállt.

Egy pillanat alatt mellette voltam, és megragadtam a könyökét, hogy megtartsam. – Lassan!

– Köszönöm – egy másodperc múlva kihúzódott a kezeimből, és egy méterre eltávolodott tőlem. – Jól vagyok. Tényleg. Köszönök mindent. Már jobban érzem magam. Nem akarom, hogy megbetegedj. Tényleg nem kell itt lógnod.

Hátrasimítottam a haját. – És ha mégis akarok?

Gyenge volt, és siralmasan nézett ki. Aggódtam érte, és semmiképp sem hagyhattam így magára.

– Képes vagyok gondoskodni magamról.

– Soha nem állítottam, hogy nem. Ott vagyok, ahol lenni akarok. Úgyhogy ne legyél már ilyen kibaszott makacs, és hagyd, hogy segítsek neked.

Macy megfogta a kezemet, amely a feje oldalán időzött, és eltolta.

– Jól van. Megyek, lezuhanyozom.

– Talán meg kellene próbálnod enni valamit. Melegítek neked egy kis levest.

– Köszönöm. Nem tart sokáig.

Egy órával később, miután lezuhanyozott és evett egy kis levest, amit J. Mama küldött, leültünk a kanapéra, és a Városfejlesztési osztályt néztük a Netflixen.

Pokolian igyekeztem figyelmen kívül hagyni a tökéletesen dús melleit a topja alatt, és azt, ahogyan az alvósortja széle bevágott oda, ahová legszívesebben betemettem volna az arcom.

Felkaptam az egyik mellettem lévő díszpárnát, és az ölembe tettem. Aztán felraktam a lábam a puffra. – Jobban érzed magad?

– Egy kicsit. Csak fáradt és nyűgös vagyok – ásított.

A szemei alatti sötét karikák ellenére még mindig gyönyörű volt.

– Holnap talán otthon kéne maradnod.

– Talán. Attól függ, mennyire érzem magam rosszul, amikor felkelek.

Néhány percig hallgattunk, amíg meg nem törte a csendet.

– Sajnálom, hogy korábban goromba voltam... a zuhanyzásom előtt.

– Ne aggódj!

– Kérdezhetek valamit? – kérdezte bátortalanul.

Macy nem volt félénk. Bátor volt, és nem fogta vissza magát, így az a tény, hogy engedélyt kért, mielőtt kiköpte volna a kérdést, idegessé tett.

Habár biztos voltam benne, hogy megbánom, mégis azt mondtam: – Persze.

– Miért tetted?

A kérdés a semmiből jött, és meglepett. Átkozottul jól tudtam, hogy miről beszél, de azért megkérdeztem: – Mit?

– Miért feküdtél le vele?

Ezt még soha nem kérdezte meg tőlem.

Sem aznap este, amikor történt, sem az azóta eltelt évek alatt.

Az igazságot nehezen tudta volna lenyelni, de ennyivel tartoztam neki. – Nem feküdtem le vele.

– Micsoda? – tátva maradt a szája.

– Nem tettem meg.

– Nem hiszek neked.

– Macy, esküszöm neked, nem feküdtem le Beccával azon az éjszakán.

A gerince kiegyenesedett, ahogy felült a kanapé túlsó végében. – Láttalak.

– Nem. Azt láttad, amit látnod kellett.

– Miről beszélsz? – követelte.

A fájdalom miatt, amit a csinos arcán láttam, majdnem azt kívántam, bárcsak megdugtam volna Beccát. Nem voltam benne biztos, hogy melyik volt rosszabb. Az arckifejezése aznap este, amikor történt, vagy az, amit most láttam, ahogy megtudta az igazságot.

– Semmit sem tudtam neked ajánlani, és te az egész jövődet eldobtad volna. Az ösztöndíjat, amiért halálra dolgoztad magad. Mindent. Csak hogy velem lehess. Nem hagyhattam, hogy ezt tedd.

A vonásai megkeményedtek.

– Azt akarod mondani, hogy az egész csak illúzió volt? Vagy mi? Átvertél? Valamiféle elbaszott elmejátékot játszottál?

– Nyugodj meg! Nem ez történt.

– Kurvára ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg – dühöngött.

Kinyúltam, hogy megérintsem a lábát, de ő elhúzódott.

– Kérlek, hagynád, hogy megmagyarázzam?

– Kifelé!

– Kicsim...

– Ne! Nem hívhatsz így!

– A francba, Macy. Megértem, hogy feldúlt vagy. Elbasztam, de akkoriban azt hittem, helyesen cselekszem.

– Rosszul gondoltad. Mindent tönkretettél – egy ujjal a mellkasára bökött, pont a szíve fölé. – Összetörtél engem! Hát nem érted?

Mint az üvegszilánkok, úgy téptek szét a szavai.

– Menj el! Csak menj el! – belesüppedt a kanapéba, kék szemét könnyek töltötték meg. – Menj haza, Nash! Kérlek.

Macy nem szokott sírni. Jó ok nélkül nem.

Néhány ujjamon meg tudtam számolni, életemben hányszor láttam Macyt sírni. Persze, előfordult, hogy elhomályosult a tekintete, de az, hogy hagyta, hogy bárki is tanúja legyen ezeknek a könnyeknek... ritka volt.

– Rendben. Elmegyek.

Anélkül, hogy tudomásul vette volna a szavaimat, nekidöntötte a fejét a díszpárnának, és lehunyta a szemét.

Felálltam, és még egyszer megpróbáltam. – Mace.

– Kérlek – egy pillantásra se méltatott, és ez pokolian fájt.

Vonakodva elindultam az ajtó felé.

Beültem a kocsimba, és elhajtottam.

Mint egy bolond, azt hittem, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Azt vártam, hogy miután elmondtam Macynek az igazat, végre továbblépünk. Feltételeztem, hogy megbocsát nekem.

Aki azt mondta, hogy a vallomás jót tesz a léleknek, az egy kibaszott idióta volt.

Nyolcadik fejezet

Macy

 

Fordította: Maya

 

Vártam.

Amíg a léptei visszhangja el nem haltak a keményfa padlón.

Amíg hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik, majd becsukódik.

Amíg meg nem hallottam, hogy beindítja az autója motorját.

Amíg biztos nem voltam benne, hogy elment.

És akkor...

Millió darabra hullottam a nappalimban.

Tudta, hogy sosem hagytam volna el.

Ezért elhitette velem azt a dolgot, ami tönkretesz.

Egy kő, amit a tengerbe hajítottak. A hullámzás hatása sokkal nagyobb, mint amit egy elme fel tudna fogni. Az az éjszaka volt a katalizátora a romlásnak, ami utána következett.

Mi van, ha...

Mint egy méhraj, úgy cikáztak a fejemben a kérdések.

Mi van, ha...

Tucatnyi különböző forgatókönyv játszódott le csukott szemhéjam mögött.

Mi lett volna, ha Nash soha nem csókolja meg Beccát?

Mi lett volna, ha soha nem megyek el a főiskolára?

Mi lett volna, ha mindketten más döntéseket hoztunk volna, és ez megváltoztatott volna... mindent?

Fájdalom hasított belém.

Megragadtam az egyik díszpárnát, és a hasamhoz szorítottam. Végtagjaimat behúzva, szorosan összegömbölyödtem, és az oldalamra fordultam.

Olyan hangok visszhangzottak a fülemben, amelyeket nem is ismertem fel a sajátomként. Visszapattantak a falakról, és a mennyezetről.

Patakokban folytak a könnyek, és takonnyal keveredtek, ahogy a gyötrelmem átadta a helyét a kimerültségnek, és elaludtam.